repcsi.hu

Ébredés után átmentünk az információs központba, ahol szívesen segítettek nekünk szállást foglalni Melbourne-ben elõre. Utána összepakoltunk és mentünk tovább a Great Ocean Roadon, ami végig a part mentén megy. Így alkalmunk volt ismét szörfösöket látni, amint éppen küzdöttek a nagy hullámok ellen. Itt is voltak szép sziklák a vízben, szóval szerintem a 12 apostol ügyet csak a turisták kedvéért túlozták el, hiszen ezen az úton több jó szikla is volt, sõt meg merem mondani, hogy némelyik szebb is volt, mint a 12 apostol.
Lett még egy rendõrségi incidensünk. 60 helyett 70-el mentünk, de egy figyelmeztetéssel elengedett minket.
Aztán összeakadtunk egy nagy kenguruval is, aki így napközben arra gondolt, hogy kiül az út közepére, és akkor ott jó neki. Alig akart elmenni onnan, úgy kellett ledudálni az útról.
Megérkeztünk Melbourne-be, a szállást is megleltük viszonylag könnyen. Ott derült ki, hogy szerencsénk volt, hogy foglaltunk elõre szállást, mert másnap az Ausztrál Forma 1 Nagydíj kezdõdött és a város teljesen tele volt emberekkel. Igaz, csak erre az estére volt nekünk is szabad szoba. Itt eldöntöttük, hogy akkor nem érdemes maradni, mert sehol nem volt szállás másnapra, még a hostelokban sem, így menni kell tovább. Tasmania lett volna a cél, de láttuk eddigi tévézéseink során, hogy ott most egyfolytában esik és 20 fok körüli a hõmérséklet. Ezt ennek tudatában leszavaztuk és eldöntöttük, hogy visszamegyünk Byron Bay-re, mégpedig úgy, hogy elrepülünk Brisbane-be és onnan kocsival le Byron-ig.

Visszavittük a kocsit és a mellettük lévõ Ansett kirendeltségben lefoglaltuk a jegyeket másnapra. Utána gyalogosan felfedeztük a várost. Megnéztük a St. Paul`s Cathedral-t, a Victoria parkot, a Culture Centert és sétáló utcát, amit hatalmas nagy bevásárlóházak szegélyeztek. A hotel portása felhívta a figyelmünket arra, hogy nem messze van egy jó magyar étterem is, ha vágyunk már hazai ízekre is, de mi nem kerestük fel ezt. Az utcán voltak utcai zenészek, bádog szobrok, kutya és emberi alakban, egy csepp kinézetû fal, amin folyt le a víz, egy híd melyet marokkó pálcikák szegélyeztek, és egy több színben játszó torony is, ami a kulturcenter teteje volt. A folyóban, ami a várost kettészeli kenusok edzettek és versenyeztek, a partján az egyik oldalon végig vendéglõk voltak, a másik oldalon a pályaudvar, egyetem és egyéb épület. Melbourne-nek egészen európai a hangulata, bizonyára a régi stílusban épített házak miatt van. A folyót több híd is keresztezi, van egy, amelyen csak a gyalogosok közlekedhetnek, és ennek egész érdekes alakja van.
Este, sötétedés után ugyanezeket a helyeket jártuk végig, és készítettünk sok szép képet. Betértünk egy szûk kis utcácskába is, ahol végig gyertyafényes teraszos vendéglõk voltak. Egészen hangulatos volt.

Felkelés és reggeli után a város nevezetessége a Blue Lake megtekintése volt a soron. A város külterületén található egy hegy tetején.
Egymás mellett két tó van, a nagyobbik a Blue Lake. Arról híres, hogy bizonyos évszakokban a tó színe egészen kék lesz, de nem ám ilyen átlátszó kék, hanem teljesen kék az egész. Szerencsénk volt, mivel pont jó évszakban mentünk, így láthattuk kék pompájában a tavat. A mellette lévõ kisebb tó pedig zöld színû, az is egészen zöld. Mindkettõ színét valamilyen kémiai folyamatokkal magyarázzák. Van a tavak mellett egy kis kilátó is, ahova érdemes felmenni, hiszen innen belátni az egész környéket és egyben a két tavat is.

Innen irány Melbourne, végig a tengerpart mentén. Az elsõ megálló Warnnambool-nál volt, szép kis város egy domboldalon. A tengerpart mellett aranyos lekerített játszótér a gyerekeknek, ahol mindenféle volt, még labirintus is. Egy út vezetett le a két beachre, melyet legfõképpen csak a kikötõ választott el. Mi a kisebbet szemeltük ki magunknak, mert ez tûnt rendezettebbnek. Itt csak páran fürödtek, igaz hûvös is volt a víz és a szél is hidegen fújt. A partot szélfogó kövek övezték, mely mellé behúzódva már egész kellemes volt az idõ. A vízben volt egy kisebb szikla is, melyre ki lehetett mászni, de óvatosnak kellett lenni, mivel a hullámok nagyok voltak. Volt egy kis „tavacska” is ebben az öbölben, ami egészen sekély volt, így meleg is, itt a kisebb gyermekek játszadoztak. A kikötõt, mely elválasztotta a két partot egymástól számos jachtklub övezte. Voltak is emberkék, aki vitték, vontatták le a vízre a cuccukat.
A fürdõzés után egy kisvárosban megint megálltunk, ahol volt Cheeseland. Az egyik oldalán a útnak a tejfeldolgozó üzem volt, a másikon pedig egy árusító hely, ahol nemcsak venni lehetett sajtokat, hanem meg is lehetett kóstolni azokat. Ezen kívül még volt többféle boruk is. Egészen különleges kis sajtokat árultak, vettünk is kétfélét, az egyik diós volt, de nekem túlságosan zsíros.
Sajtkajolás után az utunk egyenesen az óceánpartra vezetett, mivel ezen a vidéken nagyon szép kõképzõdmények találhatóak a vízben. Az elsõ kilátó egy hatalmas nagy szikláról volt, melyrõl több kisszikla leszakadt. Közöttük apró öblök voltak, melyeket nem lehet bejárni, mert mindenfelé sziklák övezik. A hullámok is szép nagyok voltak itt. A kilátó két részbõl állott, az öbölnek a két különbözõ oldalán voltak. A második megálló a London Bridge-nél volt. Ez is egy kõképzõdmény, ami egy híd alakot formál, mert a sziklába vájódott két alagút is. A London Bridge 1990-ben leszakadt az elsõ lyuk felett, szerencsére nem történt tragédia, de két turista a vízben maradt sziklatömbön rekedt pár órára, míg a helikopteres mentés meg nem érkezett. Azóta természetesen nem járható a képzõdmény, viszont három kilátót is építettek ki hozzá, és a többi kõképzõdmény által közrefogott szép beach köré. Itt is hatalmas nagy hullámok verték a partot.
A harmadik megálló a Loch and George volt, ahol egy hajó süllyedt el a század elején, mert sziklára futott. A roncs nem látható a vízben, csak egy réztábla számol be róla. Itt is voltak kis öblök, az egyikben fürödtek is, bár ez is nehezen volt megközelíthetõ. A negyedik megálló egy egyszerûbb kilátó volt, egy közeli városra nézett és egy folyóra, ami a város mellett haladt el. Az ötödik kilátó már a híres 12 apostol sziklánál volt, ide egész kis üzletet építenek fel köré. Gondolom rendes kis turistacsalogató hely lesz belõle. A 12 apostolt egy kiugró sziklapárkányról lehet megnézni, mi igaz csak 10-et számoltunk össze, de bizonyára takarják egymást, azért nem volt meg mind egy helyrõl. Sokan voltak, és mindenki a naplementét várta, így mi ezt leszavaztuk és mentünk tovább Apollo Bay felé.
Az út nem volt hosszú, csak le-fel kellett menni a hegyen és szép kanyarok is voltak. Egy helyen megálltunk mi is naplementét fényképezni, mert innen is csodás volt a kilátás. A mellettünk lévõ sziklahasadéknál egy pár madár fészkelt, az egyik vadászott is. Felszállt a levegõbe és olyan volt mintha egy helyben maradt volna. Vagyis nemcsak olyan volt, mert tényleg egy helyben lebegett, ügyesen kihasználta légáramlatokat. És amikor észrevett valamit, lecsapott, de aztán megint visszaemelkedett és nézelõdött tovább.
Aztán végül megérkeztünk Apollo Bay-be, ahol leltünk is szállást, igaz, sajnos itt is minden 8-kor zárt, mert nem volt szezon. A város közvetlenül a parton terül el, szép egyenes vonalban, nem nagy kiterjedéssel.

Kelés után elindultunk felfedezni a tengerpartot. Victor Harbour-rõl tudni kell, hogy a tavaszi idõszakban a bálnák itt szoktak idõzni a partoknál, felúsznak a délebbi tengerekrõl ide. Mivel mi ugye nyár végén voltunk ott, természetesen helyi idõszerint, így semmi esélyünk nem volt látni ilyen szép nagy állatot. Viszont fantasztikus fotókat lehet megtekinteni a különbözõboltokban, ahol büszkék arra az eladók, hogy õk ilyen látvánnyal is rendelkeznek. A város fõterét is ehhez a látványossághoz igazították, mivel egy bálnafark alakú szökõkút díszíti. A tengerpartja kissé hínáros és enyhén szellõs. A város nagyon szép, tiszta, hangulatos, és egészen kisvárosi, nem sok emberrel.
Elsõ élményünk az itteni Wendy`s-zel az volt, hogy megkóstoltuk a fagyijukat is. Egy gömb ára elsõre soknak tûnt, de úgy voltunk vele, hogy ennyit azért megengedhetünk magunknak. Így rögtön mindenkinek kettõvel kértünk. Láttuk az eladó kanalát, és úgy hittük, hogy simán befér a fagyi, hisz olyan kis kanál volt. Akkor döbbentünk meg igazán, amikor láttuk, hogy nem az itthoni szokás szerint szedi a fagyit. Fogta a kanalat és jó nagy gombócot kuporgatott össze, ami az itthoninak a kétszerese volt. Így mi magyarán fejenként kb 4 gombóc fagyit rendeltünk tõle. Természetesen lehet kérni gyerekadagot is, az az itthoni mérce szerinti normál gombócnak felel meg. :)
A fagyiélmény után továbbautóztunk a déli part mentén és nemsokára elértük Middleton-t. Itt egy szép nagy szörfparadicsomot lehet megtekinteni. A tengerpartot egyáltalán nem takarítják, ami nem azt jelenti hogy szemetes, mert egyáltalán nem az. A part tele van mindenféle tengeri maradvánnyal, kagylókkal, amik lepke alakúak, rákollókkal, szivacsokkal, korallal, néhány helyen halmaradványokkal és hínárral. Ebbõl kifolyólag sok sirály is tanyázik itt, ami igazán hangulatossá teszi a partot. Hullámtörõnem sok van építve, ezért is annyira kedvelt a szörfösök körében ez a hely.
Innen is továbbmentünk miután sikerült jó szörfös képeket készíteni. Út közben kerestük a fürdésre alkalmas tengerpartokat. Egy szakaszon azonban csak sóstókat láttunk, melyek fehér és rózsaszín színben pompáznak. Ezek közül több is villanypásztorral van védve, de akadt olyan is, amelyet meg lehetett nézni közelrõl is.
Aztán elértünk egy folyót, de mi errõl nem sokat tudtunk ám. Egyszer csak azt vettük észre, hogy egy kisebb város közepén az autók megálltak elõttünk. Azt hittük, hogy egy vasút lehet elõttünk, melyen pont most megy át egy vonat. Az út végét nem láttuk, mert lejtett, ezért nem gondoltunk másra. Azonban amikor zöld utat kaptunk, akkor derült csak ki, hogy nem is vasútról, hanem egy kompról van szó. Azért rendesen megdöbbentünk. :) A komp free volt, itthon ilyen nem is fordulhatna elõ.
A következõváros Kingstonvolt, amit már jó elõre lehetett látni, mivel egy hatalmas nagy lobster van az út mellett. A tengerpartja szép, csak szeles szintén, viszont egy szép füves sáv szegélyezi és utána van a fehérhomok. A víz kissé hûvös volt, de mivel már délen voltunk, ezért nem is vártunk mást.
Utána Robe várost értük el, ahol szintén a tengerpartot néztük meg. Itt egészen sekély volt a víz, ebbõl kifolyólag viszont hidegebb is volt, mint az elõzõhelyen. A sok tengerparti les után úgy döntöttünk, hogy az estét Mount Gambier-ben töltjük. Azonban mielõtt elértük volna a várost egy rendõr megállított minket. Gyorsan hajtottunk, 110 helyett 128-al mentünk. Rendes ember volt, megkérdezett minket, hogy hogy tetszik az ország, merre jártunk már és egyéb ilyen formaságok. A büntetés 121 $ lett, de bevallotta, hogy nem hisz abban, hogy kiküldenék, mivel túl messze vagyunk ettõl az országtól. / Megjegyzem nem elég messze, mert kiküldték :) /. Az is aggasztotta, hogy a magyar nemzetközi jogsit nem tudta értelmezni, mivel annak okos mód csak az elsõoldalát töltötte ki a hivatal, ami magyarul van. Az összes idegen nyelvi oldalt viszont üresen hagyták. :) Arról nem is beszélve, hogy milyen szép kis papírformátumú igazolványt adnak ki.
Az utat hatalmas nagy fenyõgazdaságok szegélyezték, de érdekes módon nem úgy, mint itthon. Itt minden kitermelt területet rögtön be is ültettek, így nem lehetett nagy hézagokat látni a gazdaságban. Az elsõwombatos crossin` táblát is itt láttam. :)
Mt. Gambier aranyos hely, könnyû tájékozódni, mivel a fõútja teljesen egyenes, melyet pár ponton egy-egy körforgalom tör meg. Gyorsan kerestünk egy szállást, mely még a város elején volt. Egy kisebb panzióra leltünk, ahol készségesek voltak megint a háziak és bemelegítették nekünk a sütõt, míg mi elmentünk megvenni a BBQ alapanyagait.

Kora reggel ismét kelés és lemenés a tengerpartra, hogy meglessük a pingvineket és a napfelkeltét. A napfelkeltét megleltük, de a pingvineket hosszú bolyongás után sem. Aztán leltünk egy homokpadot, amin rengeteg fekete-fehér madár ült és végre felsóhajtottunk, hogy megvannak a keresett madaraink. Amint közelebb mentünk akkor láttuk meg, hogy sajnos nem pingvinek voltak. Csalódtunk, de azért nagyot kacagtunk, hogy jó pár fekete-fehér madár megtévesztett minket. Innen az utunk az északi vonalon vezetett tovább. Elsõmegállónk Emu Bay lett volna, de ez csak egy rendes kis beach volt, semmi különös, így továbbmentünk. Út közben láttuk a felgyújtott erdõt, amirõl tegnap a házinénik mesélt, hogy két fiatal csupán passzióból gyújtotta fel, és ezzel nagy kárt okozva a sziget növény- és állatvilágának.
Stokes Bay volt a következõmegállónk helye, ahol több szikla között átmászva lehet megközelíteni a tengerpartot, ahol kiváló hely nyílik a napozásra, csak a strandolással kell vigyázni, mert sok helyen sziklák vannak a vízben. Követett minket egy aranyos kis kutyus, mutatta az utat a sziklák között. Játékos volt, így megfuttattuk kicsit a botdobálással. Innen gyorsan mentünk Parndana-ba tankolni, mert már fogytán volt jócskán a benzin. Végig földút vezetett ide, volt jó kis zötykölõdés a kocsival és lassan menés, hogy minél kevesebb kõcsapódjon fel. A benzinkút mellett volt egy Bowling Club, ahol nem az általunk megszokott bowlingot játszották. Ez szabadtéri volt, nagyon szépen simára lenyírt gyeppel, és golyókkal, amit gurítani kell minél közelebb egymáshoz. Négyen játszották a játékot és mindenki szép fehérbe volt öltözve és inkább idõsebbek voltak már.
Parndana után Gum Creek Marron Farm következett, melynek nyitását a kapuban vártuk meg. Ez egy ráktelep, ahol több tóban is ezt a marron-t tenyésztik. A marron, az olyan mint a homár, csak édesvízben él és kisebb. Agresszív kis állat, fõleg mikor ki akarják szedni a hálóból amivel kifogták. A húsa nem olyan ízletes, mint a homárnak, de azért finom volt. Persze nyakig koszosak voltunk utána, mire sikerült megenni. :) A farmot egy másik koala walks vette körül, de koala még csak hírbõl sem volt látható. Valószínûleg csak az történt, hogy láttak már itt valamikor koalát és szépen reklámfogásként kiírták hogy koala walks.
A következõmegálló AmericanRiver-nél volt, az American beach-nél. Fürdésre nem nagyon alkalmas hely, mert hínáros a part széle. Igaz az idõitt nem is volt annyira meleg, hogy fürödni akartunk volna, és ráadásul hideg szél fújt. Itt egy üdülõtelep volt, ahol sok embernek volt csónakja. Mikor ott voltunk éppen egy ilyen csónakot vontattak a vízre. Volt egy szép nagy pelikán is, közel a parthoz. El kezdtünk neki köveket dobálni a vízbe elé, mire õazt hitte, hogy halacskák ugrálnak, és egészen kiúszott hozzánk. A másik beach itt a Brown Beach, ami szintén hínáros volt.
Penneshaw-ba egész korán érkeztünk vissza, így egy kicsit leültünk egy kávézó teraszára, megvárni míg a komp indul 17:30-kor. Visszafelé egy teherkomppal jöttünk, mert erre volt hely és ez volt az utolsó járat is. De nem volt baj vele, csak jó pár tartálykocsi állt be, és az utastér is kisebb volt jóval.
Egy kis idõmúlva vissza is érkeztünk Cape Jervis-be, ahonnan az utunk tovább vezetett a tengerpart mentén. Sajnos az esti szürkületben több kengurut is megrémisztettünk és egy papagájt el is kaptunk kicsit az autóval, de szerencsére túlélte, mert elrepült szépen. Az a baj a papagájokkal, ami a kengurukkal. Ott tanyáznak az út szélén, az ember nem látja a bokorban, és egyszer csak kiugranak illetve felreppenek és kész a baleset. A papagájoknál még az is baj, hogy szép nagy csapatban vannak, és mikor odaér hozzájuk az ember az úton az egész raj felszáll.
Az esti órákban érkeztünk meg Victor Harbour-ba, aranyos kis városka, olyan 100 ezer fõkörüli lehet, de nagyon hangulatos hely. A szállás keresésével volt egy kis gond, ugyanis a turistainformáció már zárva volt, de azért leltünk. Sõt egy egész kis lakást sikerült kibérelni. A gond csak az volt, hogy vasárnap érkeztünk meg a városba, ami azért rossz mert minden szolgáltató egység 8-kor zár este, kivéve egy pizzást.

Ismét korán keltünk és lementünk megnézni a partra, hogy van-e még hely a kompon. Szerencsénk volt és felfért még a kocsink a többi 63 közé. Ennek nagyon örültünk, mert így át tudtunk menni a szigetre és megnézni annak természetvilágát. Az út kb. két órát vett igénybe, de nem tûnt túl hosszúnak, igaz nem volt mit csinálni.
Penneshaw-ba érkeztünk, ahonnan továbbhajtottunk Kingscote-ba szállást keresni, mivel ez a legnagyobb települése a szigetnek. Sikerült viszonylag könnyen meglelni a szállást, de nem volt ott senki. Egy apartman ki volt nyitva és a kulcs is benne volt a zárban. Mi erre gondoltuk beköltözünk, de aztán mégse, mert ez nem lett volna tisztességes. Elindultunk másik szállás után, hátha lesz valahol, de már csak magasabb áron lett volna. Végül az egyik ilyen szállásnál felhívták az elsõ szállásunk recepciósát, hogy megérkeztünk és szeretnénk bejutni. A recepciós pár percen belül ki is jött hozzánk, a szobában lévõ térképen megmutogatta a jobb helyeket, amit érdemes megnézni, és segített megszervezni a körutunkat a szigeten.
Tanácsára hallgatva elindultunk a déli útvonalon. Gyönyörû eukaliptuszerdõk mellett haladtunk el, de kengurut sajnos csak az út szélén láttunk fekve. A napi autózás folyamán sajnos 30 elütött kengurut számoltunk meg, és ez rémisztõ volt, bár valamennyire érthetõ is, mivel nagyon felelõtlen állatok és vesztükre túl fürgék is. Mikor leszáll az este és el kezd hûlni a levegõ, már nem tûz olyan erõsen a nap, akkor a kenguruk elõjönnek, és ugrándoznak össze-vissza. Kimennek az útra is, mert annak aszfaltja kellemes meleg még. Néha meg csak úgy elõbukkannak a semmibõl és az autó elé ugranak, és ez nagyon veszélyes tud lenni, nemcsak azért mert ilyenkor nagy valószínûséggel a kengurut elüti az autó, hanem az autósra nézve is az, aki megpróbálja kikerülni és hatalmasakat fékez. Itt a szigeten rengeteg féknyomot láttunk az utakon. Nekünk is sikerült hatalmasat fékezgetni estefelé, de szerencsére minden kenguru megúszta, mert apu jó reflexû sofõr.
De kanyarodjunk vissza déli úthoz, ahol elsõ megállónk Kaiwarra Cottage-nél volt, ahol is elköltöttük az ebédünket. Itt tartózkodott egy turistacsoport is, melynek vezetõje egy jó ideig azt hitte, hogy mi is az õ felügyelet alá tartozunk. Jó volt nézni, ahogy érdeklõdött afelõl, hogy jó volt-e az ebédünk és egyéb ilyesmi után. Aztán leesett neki tantusz. Itt volt egy térkép is a falon, ahol be lehetett jelölni, hogy ki honnan jött. Annyira nem lepõdtünk meg, mikor láttuk, hogy Magyarországról több település is be volt már szúrva. A legtöbb zászlót Anglia vitte el.
Innen továbbhajtottunk a déli úton. Azt elfelejtettem mondani, hogy a szigetnek lényegében két rendesen járható útja van a déli és az északi, ami itt-ott össze van kötve. Persze van több alsórendû út is, de ezek nem túl biztonságosak. Szóval ezen az úton továbbmenve, már majdnem a sziget végénél, megálltunk a South-West-i elágazásnál, ahol a Koala`s Walk van. Ez a leágazás a legtöbb térképen nem is szerepel, mert csak egy néhány 100 méteres földút, viszont itt lehet látni több koalát is szabadon. Ott ücsörögnek az eukaliptusz tetején és vagy esznek vagy alszanak. Vannak vagy tízen összesen, de érdemes megnézni õket. Innen az út továbbment Rocky River-be, ahol viszont az elsõ szabadon lévõ kengurukat láttuk, és persze élve. Elég szelídek voltak már, mert odajöttek az emberhez simán és várták a jutalomfalatokat. Itt egy nemzeti park található, azon belül is egy Black Swamp, ami egy mocsár és a kacsacsõrû emlõs kedvelt helye. Sajnos azonban õket nem láttuk, mivel nem volt rá pár hetünk, hogy lesben állva figyeljük a tavat és környékét. Nem az a fajta állat a kacsacsõrû, ami szívesen mutatkozik a szabadban az ember és más állat elõtt.

A nemzeti park után továbbhajtottunk Cape du Couedic-be, ahol pedig a fókákat láthattuk, szintén szabadon. Itt a sziklás part tetején állva egy kilátóból lehet õket megfigyelni, amint az alant lévõ sziklákon fekszenek, ugrándoznak, vagy éppen úsznak a tengerben. Nagyon játékos kis jószágok, sokat hancúroztak. Háromféle fókát tudtunk alapjában megkülönböztetni, csupasz fehér- szürke színût, szõrös sötétet és a vöröses barna árnyalatút. Innen már látni lehetett a Remarkable nevû sziklát, ahova átmentünk. Ez egy fantasztikus kis kõképzõdmény, ami egy szikla tetején áll. Az egész kõ olyan mintha ementáli lenne, itt-ott lyukas és bele lehet mászni, meg össze-vissza bujkálni alatta és közte. Jó kis móka, érdemes megnézni, ha az ember ott jár. Itt az ösvényen kifelé, ami a sziklához vezet, láttunk egy mocorgó bokrot, nagyon megörültünk, ugyanis az ösvény elején ki volt írva, hogy az echidának kedvelt helye és mi azt hittük egy ilyen kis tüskés lény ül a bokorban. Addig követtük és másztunk utána a tiltott kerítésen túl, míg ki nem derült, hogy milyen lény is lapul a bozótosban. Aztán szomorúan vettük tudomásul, hogy csak egy kis kenguru volt az. :)
Utunkat itt fejeztük be, és innen az irány már vissza a szállásra volt. Azért még megálltunk visszafelé a Little Saharánál, ami az eukaliptusz erdõ közepén van és rendes kis fehérhomokos homokpad, teljesen mint a rendes Szahara, csak kicsiben (T24). Hogy hogy került oda, az nem derült ki számunkra.
Este még egy kicsit bolyongtunk a városban, de nem történt semmi érdekes.

Teki comment 24: Elsõ igazi sivatagi élményem volt, picit fárasztó. :)

Reggel bementünk autóval a városba. A parkolás igen nehezen ment, mivel minden parkolóház tele volt és a szabadban csak fél óra van engedélyezve, ami igen kevés. De szerencsére leltünk helyet mégis. Miután sikerült letenni a kocsit bementünk a piacra, ami igen nagy volt és tele volt mindenféle áruval. Ami nagyon meglepett minket, hogy kapható volt itt magyar kolbász, így ebbõl rögtön vett is a család egy szálat, meg hozzá kenyeret, zöldséget, desszertnek meg finom gyümölcsöket. A piac után átsétáltunk egy parkba, ami a sétálóutca után volt. Itt elköltöttük a “hazai” reggelinket és utána vissza a sétálóba megnézni, hogy miért is van ott sok ember. De csak szimpla bámészkodás ment ott, mivel volt pár mutatványos és mindenki õket nézte. A mutatványosokon kívül még a bronz disznószobrok dobták fel a sétálóutca hangulatát. Itt egyébként igen sok jó bolt található, mindenféle üzlet. Jó kis könyvesbolt, túrabolt, biciklisbolt, streetbolt és stb. A butikos rendszer, mint itthon, nem jellemzõ, inkább nagyobb üzletek vannak, amik többszintesek is akár, és rengetegféle árut kínálnak. Adelaide-ban még egy kicsit nézelõdtünk, szép terei vannak és a kis utcácskák is hangulatosak, de utunkat utána Barossa Valley felé vettük, hogy megtekintsük a bor vidékét. Ez a vidék természetesen tele volt szõlõskertekkel, amik szépen rendezettek, néhol háló fedte, gondolom a madarak ellen. Volt sok szõlõfeldolgozó üzem, és pár magánborászat is. Egy ilyenbe be is tértünk, egy kis kóstolóra és távoztunk 3 palack borral. A borászatról mindent megtudhattunk a falon lévõ rögtönzött fotókiállításból, és mód volt arra is, hogy sétálgassunk egyet a borászatban. A kert szépen rendezett volt és állt benne egy éppen gyümölcsözõ fügefa. Ezt meg kellett kóstolni, és meg kell hogy mondjam, nagyon finom volt, finomabb, mint szárítva. Sajnos a vidéken más látnivaló nem akadt, mivel nem volt éppen itt se már szezon, így folytattuk utunkat a Kangaroo Island felé. Cape Jervis-ig el is jutottunk, ahonnan a komp megy közvetlen át a szigetre. Az utolsó komp mire odaértünk sajnos már elment, így az estét Cape Jervis-ben kellett töltenünk. Késõbb az is kiderült, hogy a reggeli kompra már jóval hamarabb le kellett foglalni a jegyet a kocsi számára ha át akarjuk vinni, mert tömeg szokott lenni. Gyalogosan nincs gond, mert ember az fér bõven a kompra, de kocsi az nem igazán. Így csak reménykedni mertünk, hogy talán lesz hely a reggeli kompon. (T22)

Szállásadónk egy apartmanos hölgy volt, akinél egy egész kis házikót kivettünk. õ segített nekünk a kompot intézni, és abban maradtunk, hogy reggel korán lenézünk, és ha még van hely, akkor felszállunk a kocsival együtt, mert az ilyesmi többnyire csak beálláskor derül ki. Adott tanácsokat arra nézve is, hogy mit érdemes feltétlen megnézni a szigeten majd, és segített szállást is keresni, majd lefoglalni azt (T23). Nagyon hálásak voltunk neki, és az útmutató szerint el is mentünk vacsizni. Meglelni az éttermet nem volt nehéz, mivel Cape Jervis 15 fõs település, a lakosság nagy része halászatból él meg és a turistákból. Így nemsok minden van, amit meg lehet nézni, persze egy kengurufarm azért itt is akadt a város határában, de mi ezért már nem autóztunk ki.

Teki comment 22: Cape Jervis is kafa hely. Tipikus pici falucska pár házzal, plusz egy világítótorony.
Teki comment 23: Ez mindenhol nagyon tetszett. Csak mondtuk mit szeretnénk csinálni, s a vendéglátóink azonnal segítettek s együtt megszerveztünk mindent. Nem amatõrök, pl. Cairns-ben az õserdei kirándulás árát a szállással egyben fizettük, nem kellett külön szaladgálni (az már természetes hogy értünk is jöttek).

Ismét jó korán keltünk, hogy a napfelkeltét elkapjuk. Csatlakoztunk a másik csoporthoz, mert velük kell hazamennünk, mivel a saját csoportunk több napra jött, mint mi. A napfelkeltét viszont sajnos lekéstük, mivel az új csoportunk nem volt annyira szorgos, mint az elõzõ, és eltetvészkedték a reggelt. Azért amit még is láttunk a Kings Kanyonban az szép volt. Csillogott a nap reggeli fényében. Kinéztük az útvonalat, ami 5,3 km volt és 3,5 óra, mivel a terep igen nehéz volt és sokszor le-felmentünk. Elsõ lépésként egy meredek sziklamászás jött, utána kicsit lankásabb rész. Mindenhonnan remek kilátás nyílt a többi sziklára és arra a pár növényre, ami ott volt. A sziklamászást egy kis fürdés szakította félbe, mivel volt egy tavacska ott. Itt pár kacsa úszkált az emberek között, meg egy gyík is. A tóból ki is lehetett mászni a túlsó végén és utána jött az igazi izgi, ugyanis mezítláb a csapat egy része nekivágott ténylegesen sziklát mászni, hogy egy párkányra kiülhessünk. Kissé félelmetes volt, ugyanis csak lábujjhegyen lehetett menni és közben kapaszkodni kellett, mert alattunk már csak a szakadék volt. De a táj, ami a párkányról tárult elénk csodálatos volt és megérte ezt a kis kockázatot (T20) . A tó vize kellemes hûvös volt, ami igen jól jött, mert már forró volt a nap, annak ellenére, hogy csak délelõtt volt. A tavat elhagyva következett még egy kis mászás, meg egy ismerkedés egy brisbane-i bácsival, aki szintén itt túrázgatott a feleségével, jobb dolga nem lévén. :) Az egész út végül is 6:15-tõl 11-ig tartott, és rettentõ szép volt a táj, ami a kanyonban tárult elénk.

A kanyont elhagyva visszatértünk a táborba, ahol összeszedtük a dolgainkat és bevágtunk egy ebédet. Ennél a csapatnál az étkezés igényesebben zajlott, mint az elõzõnél, ugyanis itt volt asztalterítõ és ebédfelelõs is, ami minket meglepett. :)
Ezek után utunk haza, AliceSprings-be tartott, jó hosszú kocsikázással együtt. Az úton sok gyík sütkérezett, aminek következménye az volt, hogy jó nagyokat fékezett a sofõr és elég ügyes volt, ugyanis egyet sem gázoltunk el.
Megérkeztünk délután 6-ra a szállóba, Alice Springs-be, 460 km volt a hátunk mögött a mai nap, és 1300 km a 3 nap alatt, és úgy összességében már a két hét alatt mentünk vagy 6000 km-t. Kissé kifáradtunk a sok autózástól és koránkeléstõl, de megérte a túra a sivatagban és nagyon jó volt, hogy csoporttal mentünk, mert így nem nekünk kellett vezetni, mert az nagyon nehéz lett volna, fõleg ilyen melegben. Ezek után már csak egy kis lubickolásra maradt erõnk a szálló medencéjében és egy nagy szunya a légkondis szobában, rendes ágyakon.

Teki comment 20: Felejthetetlen látvány. A kanyon kezdeténél voltunk, s innen be lehetett látni szinte az egészet, gyönyörû (megéri azt a kis izgalmas párkányon zsonglõrködést).

A korán kelés alatt azt kellett érteni, hogy 4:30, mert 5:30-kor már indulás volt, hogy nehogy lekéssük a 6:30 körüli napfelkeltét. A reggeli tusolást az könnyítette meg, hogy egy varjú kinézetû és nagyságú fekete-fehér madár beszállt a zuhanyzóba és nagyon szépen énekelt. A dolog odáig fajult, hogyha az ember fütyült neki egy dallamot, akkor a madár képes volt azt visszacsicseregni. Igazán komolyan már nem érdekelt minket a napfelkelte, hiszen elõzõ este láttuk a lementét, és gondoltuk ez sem lesz sokkal extrább, ugyanoda visszamegyünk és megnézzük ugyanazt a sziklát. Így igazán álmosan vágtunk neki a napnak, viszont a sokkolás csak ezután jött. Útközben jelentkezni kellett, hogy ki akarja megmászni az Ayers-t, és persze nálunk 3 vállalkozó szellemû egyén is akadt szûk családunkból, plusz egy a csapatból, amivel utaztunk. Aztán pár perc után kiderült, hogy nem a tegnapi helyre megyünk és ennek nagyon megörültünk, viszont az is világos lett, hogy a szikla tövéhez megyünk. Itt a sofõr leszállította azokat az embereket, akik meg akarják mászni a sziklát és mondta, hogy akkor most nesztek másszatok, a tetejérõl csodás a napfelkelte, csak óvatosan, mert sok baleset történt már itt, illetve vizet vigyünk magunkkal, nehogy kiszáradjunk. Nem mondom, leesett az állunk mikor ezt meghallottunk, ugyanis éppen csak szürkület volt és még a sziklát körülvevõ kerítés kapuját sem nyitották ki. :) Persze erre nem kellett sokat várni, mert mire a túravezetõ ellátott minket jó tanácsokkal, addigra ki is nyitottak, és persze rajtunk kívül nem volt senki még ott. Az elsõ szakasza a sziklának igen húzós, ugyanis egy meredek domboldal az egész, amely irtó kemény és viszonylag sima felületû kõbõl állt. Nehéz volt haladni rajta, mert mindig attól féltem, hogy most fogok megcsúszni, és mint a rajzfilmekben szokott lenni, visszaesni a szikla aljára és kezdeni mindent elölrõl. Azért szerencsésen elértük azt a szakaszt, ahol már középen egy lánckötél van kifeszítve és ebbe kapaszkodva azért biztonságosabb a mászás. Ekkor még mindig meglehetõsen sötét volt, de már azt hittük, hogy a szikla tetejét látjuk a kötélzet végén. A terep itt már igen nehéz volt, mert nagyon meredek a szikla és a kötél egy idõ után már nem a biztonságérzetet szolgálta, hanem azt, hogy fel tudjuk húzni magunkat rajta. Bevallom én ennek a kötélzetnek a közepe táján feladtam az egészet és leültem gondolkodni, hogy jobb lenne inkább learaszolni innen, mint felkúszni még egyszer ennyit. Eddigre már jöttek mások is, és mint a verebek sorban, leültünk a kötél mentén pihenni. Láttam, hogy nálam jóval idõsebbek nem adják fel a mászást és ez új erõt adott nekem ahhoz, hogy már csak büszkeségbõl is felmenjek a tetejére. A gond csak az volt, hogy a nálam lévõ vizestáska leszakadt így kézben kellett azt hozni, mely nehezítette a mászást. Sikeresen felértem a kötélzet végére és ekkor láttam csalódottan, hogy ez még csak egy része volt a sziklának, mert innen menni kell ám tovább, ha valaki a csúcsot akarja meghódítani. Itt viszont kellemesen lehetett pihenni egyet, mert vízszintes volt a terep. Ezután következett egy olyan rész, amely egy szinte függõleges fallal indult. Itt szerencsére egy angol bácsi segített nekem úgy, hogy feldobtam neki a vizestáskámat, így én két kézzel fel tudtam húzni magamat a falon. Eggyel nem ment volna az biztos. Az ezután következõ rész már könnyebb volt, még vagy két ilyen szinte függõleges faltól eltekintve az ember már inkább lazábban sétálgatott le s fel a sziklákon. Az út ki volt jelölve, amirõl nem volt tanácsos letérni. Itt már szinte a szikla tetején a táj csodás volt, egész messze el lehetett látni, igaz csak egyetlen dolgot lehetett megfigyelni és az az Olgas volt, a többi lapos táj, néhány növénnyel és kengurumentesen. A szikla tetejét egy kõvel jelzik, melyen réztábla van, azon pedig bejelölve, hogy merre mi látható. De ez olyan szinten, hogy arra van New York. :) Nekem sajnos nem sikerült felérni a napfelkeltére, de a többieknek igen, de így is csodás volt. Az Ayers teteje 865 m magasan van, és odáig fel is lehet mászni, szóval volt egy kis szintemelkedés. Jó érzés volt felérni, mert a táj csodás volt onnan és mert elmondhatom magamról, hogy megmásztam. I climbed the Ayers Rock! (ilyen feliratú pólót is lehet ám kapni a szuveníreseknél, mi nem vettünk azért. :) Lefelé azonban húzósabb volt, mint fel, mert csak egy kis megcsúszás és hoplá kész a baleset. Nem is értem, hogy egyesek mezítláb hogyan voltak képesek megmászni. A víz kellett, igaz fél liter elég fejenként, persze nálunk 1,5 volt. Csak a súly kedvéért.

Mikor leértünk volt egy kis idõnk az indulásig, így megnéztük a szikla oldalában lévõ barlangokat, amiben rajzok voltak. Többiek, míg mi másztunk a sziklát járták körbe és itt-ott láttak õk is ilyen barlangokat igaz használati tárgyakkal együtt. Utána közösen mindenki a túravezetõvel együtt a legfontosabb helyeket néztük meg, ami szintén barlangok voltak. Az egyiknél volt egy kis tavacska is, kár hogy nem lehetett benne lubickolni. Sok érdekes dolgot is mesélt nekünk a túravezetõ, többek között azt, hogy az aboriginálok már nem laknak itt a szikla közelében, hanem már a városokban áramlottak be, vagy pedig a semmi közepén kunyhókban élnek, de már nem vadásznak bumeránggal, meg nem gyûjtögetnek úgy, mint régen (T18) . Azért laknak a sivatagban az õslakosok, mert a számukra oly rettentõ civilizáció beszorította ide õket. Minden barlangrajz egy történetet mesél el, mely egyben térkép is. Sajnos az idõk során az idelátogató turisták belerajzoltak ezekbe, mert úgy gondolták hogy az vicces. A sivatag errefelé igen száraz, hiszen tavaly februárig nem esett az elmúlt 10 évben semmi csapadék. Régebben egyébként állítólag itt volt tenger, amely késõbb visszahúzódott. A szikla mára már csak szenthely maradt, melyet ma is igen nagyon õriznek, és vannak olyan részei is, melyet nem lehet fotózni emiatt.
A szikla megtekintése után visszatértünk a sátortáborba, hogy egy gyors ebédet leküldjünk, illetve összepakoljunk. A készülõdés közben egy nagy gyík jelent meg a táborban, különösen nem zavartatta magát. Hangyabolyokat fosztogatott és zöldes sárgás színe volt, de mindenki örült, mert így már akkor vadon is láttunk ilyet.
A pakolás után utunkat egy másik sátortábor felé vettük. Útközben megálltunk egy helyen, hogy fát gyûjtsünk az esti tábortûzhöz. A nap melegen sütött, 38 fok volt és sehol egy állat, pár elütött kengurut leszámítva. Több gyíkot se láttunk, pedig én szerettem volna egy Thorny Devil-t megnézni, ami állítólag az út mentén sütkérezik.
Az új táborunk jobb volt az elõzõnél, egy tevefarm közelében volt, ahol voltak még kis 4 kerekû mopedek is, amivel lehetett száguldozni, ha valaki akart. Lehetett menni helikopterrel is a környéket megnézni felülrõl, ugyanis a Kings Kanyon szomszédságában szálltunk meg. (T19) Volt itt is tusoló és extraként egy medence is, amit ki is próbáltunk, igaz tele volt.
A napközben begyûjtött fából szép nagy tábortûz kerekedett, melyben a csirkevacsi is gyorsan elkészült. Utána volt nagy beszélgetés a tûz körül.
A sivatagban szépen este másznak elõ az állatok. Volt mindenféle bogár, bot- és imádkozósáska, ott repkedett az ember feje elõtt, persze leginkább a fényre mentek. Szóval aki nem bírja a bogarakat, az ne menjen sátrazni ide.
A legnagyobb kaland mégis az volt, hogy az ember bejusson a wc-re. Ugyanis mivel ez egy kõépület volt és egész este ki volt világítva, így mindenféle bogár itt gyûlt össze. Volt egy halom tücsökszerû, melyek a földben élnek, ezek tucatszám ott cikáztak az ember elõtt, megakadályozva a bejutást. Aztán jó pár méretes pók és sáska. Legnagyobb “élmény” az volt, mikor sikerült egy fülkében lennem két botsáskával, egy imádkozóval, három nagy pókkal és egy pici skorpióval, mindeközben ezek a tücsökszerû izék ki-be szaladtak az ajtó alatt, így nem mondom, hogy nyugodtan végeztem dolgomat. :)
Az este koronája az volt, hogy a sátorba bejutott egy kisegér és néha visszatért, de aztán átment anyuék sátrába is vendégeskedni.

Teki comment 18: Nomeghogy abogirinal felesége lehessen vkinek, ahhoz fel kell egy metszõfogát áldoznia, brrr. :)
Teki comment 19: Ezt én meg is teszteltem, s tudom ajánlani mindenkinek. Szép felülrõl a kanyon, a szaladgáló vadlovak/vadtevék…

Korán reggel keltünk, olyannyira, hogy a napfelkeltét meglestük a reggeli narancslé mellé. A felhõk teljesen eltûntek az égrõl, meleg napnak néztünk elébe. A csoportvezetõnk percre pontosan megérkezett a szállóhoz az utánfutós kisbuszával. Mi voltunk a csoport elsõ tagjai. Aztán a városban egy kis kanyargás után összeszedtük a csapat többi tagját is és nekivágtunk a sivatagnak. Az elsõ megálló egy Camel /teve/ farm volt, ahol pár teve fel volt hámozva, ha valaki meg akarta ülni õket. Nem volt valami nagy szám, mert azért egy teve nem annyira ritka állat, valljuk be. Viszont az kiderült, hogy Ausztráliában él a legtöbb teve vadon, ami azért igencsak furcsa adat. :) A tevefarm mellett egy kis részen volt pár heverészõ kenguru is lekerítve, annak aki még ez idáig nem látott volna ilyet. A második megálló a sivatag közepén volt, egy Aboriginal Art Centernél, ahol mindenféle drapériát, faragott állatokat, bumerángot, dárdákat meg lehetett venni, és a kunyhó kis hangulatosan volt berendezve, de sajnos fényképezni nem lehetett. Viszont az azt körülvevõ táj nagyon jó volt. Az útnak a végét, amin haladtunk, nem lehetett látni, szinte a semmibe vezetett, néha egy száraz kóróköteg hempergõzött végig az úton, mint a vadnyugati filmekben. Útközben több kiszáradt patakot láttunk, jó pár leégett erdõt, de kenguru nem volt sehol. A táj nem volt túl változatos, igen lapos volt, néha egy-két fa, vagy fás jellegû erdõ, néha meg egy-két tehéncsorda legelészett. Egyébként itt a sivatagot nem úgy kell elképzelni, mint a Szaharában, hogy a homok fehér és nincs semmi növény. Itt a homok teljesen vörös, mintha rozsdás lenne, és ebben található jó pár növényke, bokor és egyéb hajtás (T17) .

Végül megérkeztünk a táborba, ami csak néhány kilométerre volt az Ayers Rock-tól /ejtsd: Érsz rokk, nem ájersz :)/ Itt gyorsan elfoglaltunk egy szimpatikus sátrat, amibe bedobálva cuccainkat rögtön nekiálltunk szellõztetni, hogy a meleg kimenjen belõle. Egy ilyen sátortábor kb. 12 katonai sátorból állott, melyek mindegyikében volt két kempingágy rajta matrac, tehát a kényelemmel nem volt gond. Egymás mellett több ilyen tábor is volt, melynek központja a tusoló volt és minden tábornak volt egy saját zárható házikója, ahol a konyha volt. Amint végeztünk a kipakolással nekivágtunk az Ayers Rock felfedezésének, de ez csak egy rövid túra volt, hiszen másnapra volt beütemezve a látogatása. Így megnéztük a mellette álló Kulturális Centert, ahol mindenféle használati tárgyat lehet megnézni, meg lehet ismerkedni az aboriginálok életével, múltjával, a rituális törzsi szokásokkal, vadászataikkal és szóval hát teljes életükkel. Meg lehet hallgatni a sivatag hangjait, melyben egyaránt vannak aboriginál beszédek és énekek, meg állati hangok is. Meg lehet nézni pár vetítést az életükrõl és szokásiakról is, az ünnepséget arról, amikor az állam visszaadta nekik az Ayers Rock-ot, mint szent területet.
Ezek után elmentünk megnézni az Olgas-t, ami az Ayers-szel szemben található hegység, messzirõl olyan, mint kis gombócok egymás hegyén hátán. Ezt a hegységet valami hercegnõrõl nevezték el. Lényegében nem látogatható hegység, legalábbis képzett szakember nélkül. Egy olyan része van, amit meg lehet tekinteni, két ilyen gombóc közé be lehet menni és nézelõdni. Mi ezt megtettük
Aztán visszamentünk az Ayers Rock-hoz, hogy megnézzük naplementében, ami az egyik fõ látványosság itt. Ugyanis a szikla vörösen izzik a lemenõ nap fényében. Sajnos mikor mi ott voltunk, akkor éppen felhõs volt megint az ég, de azért néhány pillanatra volt szerencsénk látni a sziklát, amint kicsit vörösen izzott.
Utána go home, mindenki csinálta a vacsit, mintha csak otthon lettünk volna, egy kis grillezés és sali, meg gyümölcs, beszélgetések. A tisztálkodás nem volt éppen a leghigiénikusabb, mivel estére a zuhanyzót már jól összemocskolták az emberek, de azért el lehetett viselni. Korán mentünk aludni, mert másnap egy napfelkelte volt beütemezve, szintén az Ayers Rocknál.
Az alvás kicsit nehezen ment, mert valami szöszmötölt az egyik bokorban, és sok hangyánk is volt, mert mint késõbb kiderült a sátrat egy szép nagy bolyra építették.

Teki comment 17: Nekem nagyon bejött ez a táj. A vörös alapszín ad egy alaphangulatot, s a bozót meg hivogató, ki tudja mi van benne. (pedig a hegyeket szeretem.) :)

Reggel gyorsan meghallgattuk az otthoni híreket a tv-ben, de be kellett látnunk, hogy még mindig csak Torgyánnal van tele minden.
Aztán pakolás és mentünk a reptérre, hogy célba vegyük Alice Springs-t. Út közben a taxis szórakoztatott minket és elszörnyedve hallotta, hogy otthon 0 fok környékén jár a hõmérõ mutatója. Megnyugtatott azonban minket, hogy nem készül ilyen hideg helyre, mert nem bírná ki. Azt a titkot is elárulta nekünk, hogy Cairns-ben csak két évszak van, mindkettõ meleg, de az egyikben esik is. Mi pont ebben az évszakban jártunk ott ezek szerint. :)
A repülõn ért minket egy kisebb meglepetés ugyanis csak a harmada volt tele és kezdtünk azon izgulni, hogy ez vajon miért van így. De persze nem volt semmi okunk rá hacsak az nem, hogy felhõs volt az ég Alice Springs-ben is, mikor megérkeztünk, persze ennek a helyiek nagyon-nagyon örültek, már nem annak, hogy mi megérkeztünk, hanem a felhõnek. A reptéren egy szép, nagy jól látható táblán ki volt téve, hogy mely bogarakat ne vigyük magunkkal haza, ha már elmenõben vagyunk, amitõl egy gyenge idegzetû ember rögtön fóbiássá alakulhat át. Itt is a reptéren sikerült már szállást foglalnunk, és udvariasságból be is vittek minket oda free. Az út elég meglepõ volt és érdekes. Ugyanis a reptér környékén nincsen semmi gyakorlatilag csak az ausztrál sivatag és egy fõút, amely a városba visz. Aztán ahogy közeledik oda az ember, lát két nagy sziklát, ami között átmegy az út és ott kezdõdik a város. Az embernek ettõl olyan érzése támadhat, mintha egy filmet nézne, egy scifit mondjuk, amiben a rejtett város egyszer csak elõbukkan a semmibõl. Egyébként nem egy nagy település, és egész jól átlátható. Átautóztunk rajta rendesen, mert a szállásunk a másik végén volt. Láttunk pár hidat is útközben, de folyó az nem volt ám! Kiszáradt szegény, pedig medrébõl ítélve nem volt kicsi. A szállásunk a Red Center Resort-ban volt, ami kellemes kis hely, van medence is, ami nem árt a nagy melegben, meg légkondis szobák és net, persze jó áron. Mihelyt kipakoltunk nekiálltunk megszervezni a holnapi napot, vagyis a sivatag felfedezését. Úgy döntöttünk, hogy inkább látni szeretnénk és ezt a lehetõ legkényelmesebben, így egy 3 napos szervezett túrára voksoltunk. Így nem kell senkinek vezetni a csapatból, nem kell azon izgulni, hol a legközelebbi töltõállomás, és hogy nem tévedtünk-e el. A repjegyünket is gyorsan lefoglaltuk, hogy a túra után minél hamarabb Adelaid-ba mehessünk. Ezután szépen elmentünk felfedezni a várost, ahova a szállodai busz ingyen bevitt minket. Álmos kis város, nem sok lakossal, vagy csak mindenki szépen dolgozott? Bár ezt erõsen kétlem, ugyanis sok aboriginallal is összefutottunk, akik nem éppen dolgoztak, mert vagy ültek a téren és beszélgettek, vagy egy fa alatt henyéltek a kiszáradt folyó mentén. Sokáig azt hittem, hogy az emberek nagyon elõítéletesek, mikor azt mondják, hogy az aboriginálok csúnya emberek, meg kell mondjam, hogy tényleg azok. Széles orruk van, széles szájuk, elõreugró pofacsontjuk, sötét bõrük, kissé hasonlítanak az elõemberre. Az asszonyok javarésze kövér és alacsony. Viselkedésre sem tûntek éppen civilizáltnak (T16) . A város maga szép volt és egyszerû, nem igazán lehetett eltévedni benne, mert a központhoz mindig visszatalált az ember. Mivel nem volt szezon ezért az étkezéssel voltak gondok, mert csak pár apró gyorsbüfé volt nyitva, meg egy-két nagyobb áruház. Egy ilyenbe mi is betértünk és jól bevásároltunk. Vettem mangót és passionfruitot is, mert addig kell kiélvezni az ilyen gyümölcsöket, míg itt meg tudjuk venni. :) Itt találkoztunk két magyarral, az egyikük kint élt, a másik meg látogatóba jött hozzá. Az utcán további 3 magyar ránk köszönt. Nem gondoltam volna, hogy itt a világ végén futunk össze magyarokkal. Lubickoltunk egyet még alvás elõtt a szálló medencéjében, ahol két aboriginal lány is fürdött rajtunk kívül, de meglepõ módon rövidnadrágban és pólóban. Meg volt jópár fecskeféle madár, amik a víz felett repülve ették a bogarakat és egy közeli fán fészkeltek.

Teki comment 16: Persze mi csak azokat láttuk akik épp nem dolgoztak.