A korán kelés alatt azt kellett érteni, hogy 4:30, mert 5:30-kor már indulás volt, hogy nehogy lekéssük a 6:30 körüli napfelkeltét. A reggeli tusolást az könnyítette meg, hogy egy varjú kinézetû és nagyságú fekete-fehér madár beszállt a zuhanyzóba és nagyon szépen énekelt. A dolog odáig fajult, hogyha az ember fütyült neki egy dallamot, akkor a madár képes volt azt visszacsicseregni. Igazán komolyan már nem érdekelt minket a napfelkelte, hiszen elõzõ este láttuk a lementét, és gondoltuk ez sem lesz sokkal extrább, ugyanoda visszamegyünk és megnézzük ugyanazt a sziklát. Így igazán álmosan vágtunk neki a napnak, viszont a sokkolás csak ezután jött. Útközben jelentkezni kellett, hogy ki akarja megmászni az Ayers-t, és persze nálunk 3 vállalkozó szellemû egyén is akadt szûk családunkból, plusz egy a csapatból, amivel utaztunk. Aztán pár perc után kiderült, hogy nem a tegnapi helyre megyünk és ennek nagyon megörültünk, viszont az is világos lett, hogy a szikla tövéhez megyünk. Itt a sofõr leszállította azokat az embereket, akik meg akarják mászni a sziklát és mondta, hogy akkor most nesztek másszatok, a tetejérõl csodás a napfelkelte, csak óvatosan, mert sok baleset történt már itt, illetve vizet vigyünk magunkkal, nehogy kiszáradjunk. Nem mondom, leesett az állunk mikor ezt meghallottunk, ugyanis éppen csak szürkület volt és még a sziklát körülvevõ kerítés kapuját sem nyitották ki. :) Persze erre nem kellett sokat várni, mert mire a túravezetõ ellátott minket jó tanácsokkal, addigra ki is nyitottak, és persze rajtunk kívül nem volt senki még ott. Az elsõ szakasza a sziklának igen húzós, ugyanis egy meredek domboldal az egész, amely irtó kemény és viszonylag sima felületû kõbõl állt. Nehéz volt haladni rajta, mert mindig attól féltem, hogy most fogok megcsúszni, és mint a rajzfilmekben szokott lenni, visszaesni a szikla aljára és kezdeni mindent elölrõl. Azért szerencsésen elértük azt a szakaszt, ahol már középen egy lánckötél van kifeszítve és ebbe kapaszkodva azért biztonságosabb a mászás. Ekkor még mindig meglehetõsen sötét volt, de már azt hittük, hogy a szikla tetejét látjuk a kötélzet végén. A terep itt már igen nehéz volt, mert nagyon meredek a szikla és a kötél egy idõ után már nem a biztonságérzetet szolgálta, hanem azt, hogy fel tudjuk húzni magunkat rajta. Bevallom én ennek a kötélzetnek a közepe táján feladtam az egészet és leültem gondolkodni, hogy jobb lenne inkább learaszolni innen, mint felkúszni még egyszer ennyit. Eddigre már jöttek mások is, és mint a verebek sorban, leültünk a kötél mentén pihenni. Láttam, hogy nálam jóval idõsebbek nem adják fel a mászást és ez új erõt adott nekem ahhoz, hogy már csak büszkeségbõl is felmenjek a tetejére. A gond csak az volt, hogy a nálam lévõ vizestáska leszakadt így kézben kellett azt hozni, mely nehezítette a mászást. Sikeresen felértem a kötélzet végére és ekkor láttam csalódottan, hogy ez még csak egy része volt a sziklának, mert innen menni kell ám tovább, ha valaki a csúcsot akarja meghódítani. Itt viszont kellemesen lehetett pihenni egyet, mert vízszintes volt a terep. Ezután következett egy olyan rész, amely egy szinte függõleges fallal indult. Itt szerencsére egy angol bácsi segített nekem úgy, hogy feldobtam neki a vizestáskámat, így én két kézzel fel tudtam húzni magamat a falon. Eggyel nem ment volna az biztos. Az ezután következõ rész már könnyebb volt, még vagy két ilyen szinte függõleges faltól eltekintve az ember már inkább lazábban sétálgatott le s fel a sziklákon. Az út ki volt jelölve, amirõl nem volt tanácsos letérni. Itt már szinte a szikla tetején a táj csodás volt, egész messze el lehetett látni, igaz csak egyetlen dolgot lehetett megfigyelni és az az Olgas volt, a többi lapos táj, néhány növénnyel és kengurumentesen. A szikla tetejét egy kõvel jelzik, melyen réztábla van, azon pedig bejelölve, hogy merre mi látható. De ez olyan szinten, hogy arra van New York. :) Nekem sajnos nem sikerült felérni a napfelkeltére, de a többieknek igen, de így is csodás volt. Az Ayers teteje 865 m magasan van, és odáig fel is lehet mászni, szóval volt egy kis szintemelkedés. Jó érzés volt felérni, mert a táj csodás volt onnan és mert elmondhatom magamról, hogy megmásztam. I climbed the Ayers Rock! (ilyen feliratú pólót is lehet ám kapni a szuveníreseknél, mi nem vettünk azért. :) Lefelé azonban húzósabb volt, mint fel, mert csak egy kis megcsúszás és hoplá kész a baleset. Nem is értem, hogy egyesek mezítláb hogyan voltak képesek megmászni. A víz kellett, igaz fél liter elég fejenként, persze nálunk 1,5 volt. Csak a súly kedvéért.

Mikor leértünk volt egy kis idõnk az indulásig, így megnéztük a szikla oldalában lévõ barlangokat, amiben rajzok voltak. Többiek, míg mi másztunk a sziklát járták körbe és itt-ott láttak õk is ilyen barlangokat igaz használati tárgyakkal együtt. Utána közösen mindenki a túravezetõvel együtt a legfontosabb helyeket néztük meg, ami szintén barlangok voltak. Az egyiknél volt egy kis tavacska is, kár hogy nem lehetett benne lubickolni. Sok érdekes dolgot is mesélt nekünk a túravezetõ, többek között azt, hogy az aboriginálok már nem laknak itt a szikla közelében, hanem már a városokban áramlottak be, vagy pedig a semmi közepén kunyhókban élnek, de már nem vadásznak bumeránggal, meg nem gyûjtögetnek úgy, mint régen (T18) . Azért laknak a sivatagban az õslakosok, mert a számukra oly rettentõ civilizáció beszorította ide õket. Minden barlangrajz egy történetet mesél el, mely egyben térkép is. Sajnos az idõk során az idelátogató turisták belerajzoltak ezekbe, mert úgy gondolták hogy az vicces. A sivatag errefelé igen száraz, hiszen tavaly februárig nem esett az elmúlt 10 évben semmi csapadék. Régebben egyébként állítólag itt volt tenger, amely késõbb visszahúzódott. A szikla mára már csak szenthely maradt, melyet ma is igen nagyon õriznek, és vannak olyan részei is, melyet nem lehet fotózni emiatt.
A szikla megtekintése után visszatértünk a sátortáborba, hogy egy gyors ebédet leküldjünk, illetve összepakoljunk. A készülõdés közben egy nagy gyík jelent meg a táborban, különösen nem zavartatta magát. Hangyabolyokat fosztogatott és zöldes sárgás színe volt, de mindenki örült, mert így már akkor vadon is láttunk ilyet.
A pakolás után utunkat egy másik sátortábor felé vettük. Útközben megálltunk egy helyen, hogy fát gyûjtsünk az esti tábortûzhöz. A nap melegen sütött, 38 fok volt és sehol egy állat, pár elütött kengurut leszámítva. Több gyíkot se láttunk, pedig én szerettem volna egy Thorny Devil-t megnézni, ami állítólag az út mentén sütkérezik.
Az új táborunk jobb volt az elõzõnél, egy tevefarm közelében volt, ahol voltak még kis 4 kerekû mopedek is, amivel lehetett száguldozni, ha valaki akart. Lehetett menni helikopterrel is a környéket megnézni felülrõl, ugyanis a Kings Kanyon szomszédságában szálltunk meg. (T19) Volt itt is tusoló és extraként egy medence is, amit ki is próbáltunk, igaz tele volt.
A napközben begyûjtött fából szép nagy tábortûz kerekedett, melyben a csirkevacsi is gyorsan elkészült. Utána volt nagy beszélgetés a tûz körül.
A sivatagban szépen este másznak elõ az állatok. Volt mindenféle bogár, bot- és imádkozósáska, ott repkedett az ember feje elõtt, persze leginkább a fényre mentek. Szóval aki nem bírja a bogarakat, az ne menjen sátrazni ide.
A legnagyobb kaland mégis az volt, hogy az ember bejusson a wc-re. Ugyanis mivel ez egy kõépület volt és egész este ki volt világítva, így mindenféle bogár itt gyûlt össze. Volt egy halom tücsökszerû, melyek a földben élnek, ezek tucatszám ott cikáztak az ember elõtt, megakadályozva a bejutást. Aztán jó pár méretes pók és sáska. Legnagyobb “élmény” az volt, mikor sikerült egy fülkében lennem két botsáskával, egy imádkozóval, három nagy pókkal és egy pici skorpióval, mindeközben ezek a tücsökszerû izék ki-be szaladtak az ajtó alatt, így nem mondom, hogy nyugodtan végeztem dolgomat. :)
Az este koronája az volt, hogy a sátorba bejutott egy kisegér és néha visszatért, de aztán átment anyuék sátrába is vendégeskedni.
Teki comment 18: Nomeghogy abogirinal felesége lehessen vkinek, ahhoz fel kell egy metszõfogát áldoznia, brrr. :)
Teki comment 19: Ezt én meg is teszteltem, s tudom ajánlani mindenkinek. Szép felülrõl a kanyon, a szaladgáló vadlovak/vadtevék…