repcsi.hu

by krisz & teki
Bp  03:10
Mel 11:10

Archive for September, 2010

El Questro

Sep 26th, 2010 by krisz | Comments Off

A kocsi fékproblémája csak nem akart megoldódni magától az éjszaka folyamán, ezért úgy döntöttünk, hogy a legközelebbi állomáson ahol van autószerelő megnézetjünk mindenképpen. Ez a térkép szerint El Qestro volt, csupán kb. 180 km-re tőlünk. Mivel szombat volt ezért sejtettük, hogy a szerelőállomás korán be fog zárni, így ismét kissé sietősre fogtuk a tempót.

Az odavezető útról két dolgot érdemes azért megemlíteni. Az egyik a Pentecost folyón való átkelés, ami a legszélesebb folyó a Gibb river úton és csapadékos időben bizony nézni kell, hogy egyáltalán át lehet-e hajtani rajta. Nagyon csapadékos időben pedig nem árt a krokodilokat is figyelni, ugyanis a hely híres arról, hogy mind az édesvizi, mind a sósvizi krokodil otthont talál a folyóban magának, ami igencsak bővelkedik barramundiban.

A másik megállásra érdemes hely a Cockburn ranges-re a kilátó. Magát a Cockburn ranges-t is érdemes lenne egyszer felfedezni, de nekünk ez legközelebbre maradt, most nem fért bele, tepertünk inkább El Questro felé. 

Tepertünk, tepertünk, hogy elcsípjük még a szerelőt, erre a cél előtt kb. 6 km-re elért minket egy defekt. Defekt volt a javából, totál lapossá vált a kerék alig fél percen belül. Lehúzódtunk, hogy most akkor kicseréljük szépen, de annyira megereszkedett a kocsi, hogy a kölcsönző által adott emelő már nem fért alá. Szívás. (azóta olvastam egy 4wd újságban, hogy aki ilyen ex. Britz-es autót vett az két emelőt visz magával ezen okból) Szerencsére egy kedves viktóriai család, látva kétségbeesett arcunkat, szinte azonnal megállt és segítséget nyújtottak a saját emelőjükkel.

Így aztán sikerült legyűrni az utolsó 6 km-et is a cél előtt, berobogtunk El Questro-ba szerencsésen. A műhely még nyitva volt, ahol a defektes gumi cseréjét is megoldották (pótkerék nélkül ugyanis nem érdemes továbbindulni) és ahol időt szántak arra is, hogy megnézzék a fékeket. Sajnos az ítélet nem volt kedvező számunkra, ugyanis javasolták, hogy menjünk el egy felszereltebb műhelybe, ahol alaposan ki tudják tesztelni a problémát, ők ugyanis amit tudtak megnéztek rajta, de határozottan nem levegős a rendszer, nem ez okozza a pedál beesését.

Ez két okból okozott fejtörést nekünk. Egyrészt a legközelebbi felszerelt műhely Kununarra-ban volt, ami még 110 km-rel tovább volt, és ahova szombat délután már nem volt érdemes elindulni se, mivel úgyse találtunk volna nyitvatartó műhelyt. Másnap meg ugye vasárnap volt, amikor is minden zárva ismét, úgyhogy ez még egy nap kiesés. Viszont a problémát, mivel ugye bérelt autóról volt szó, biztosítva meg minden, jelenteni kellett a kölcsönzős cégnek is. Fennállt annak az esélye is sajnos (és okozott kb. másfél óra idegeskedést), hogy kiveszik alólunk a kocsit és ottragadunk El Questro-ban pár napra, ami felborítja teljesen a terveinket. Szerencsére a környéken nem találtak másik szabad kocsit, így áldásukat adták arra, hogy óvatosan, de elhajtsunk hétfő reggel a Kununarra-ban lefoglalt szervízbe.

El Questro amúgy egy nagyon jól kiépített tábor. Kicsit ipari jellege van a dologoknak és túrizmusszaga van mindennek, de minden van amire egy túristának szüksége lehet. Lehet mindenfélét bérelni és a környék felfedezése is tartogat meglepetéseket. Szóval aki kényelmes Kimberley túrára vágyik, kiszolgálva és nem óckodik megosztani a helyet párszáz másik emberrel, annak mindenképpen ez az állomás legyen a kiindulási pont. Kicsit mi is élveztük a civilizációt, ha már így kényszerpihenőre lettünk állítva, így este nem vetettük meg a tábori kocsmát és a tábortűz mellett adott koncertet sem, sőt egy mosást is beiktattunk, ha már minden adott volt hozzá.

További képek a Gallériában!

Ellenbrae

Sep 22nd, 2010 by krisz | Comments Off

Reggel korán nekivágtunk a Drysdale-be visszavezető útnak, mivel még a kempingben alvók előtt el akartunk indulni, nehogy valami lakókocsis után kelljen araszolnunk. Megdöbbentő volt amúgy, hogy ahhoz képest hogy a 4WD ösvény közepesen nehéznek volt írva mindenféle térképen, mégis jópáran nekivágtak az útnak lakókocsit vonszolva maguk után.

Mivel most nem siettünk sehova, így volt időnk az ösvényen több helyen is megállni és kicsit körbenézni. Ez jó alkalom volt arra is, hogy megcsodáljuk a híres Livistona pálmaerdőt. A világon egyedülállóan itt található meg ugyanis eredeti környezetében ez a fajta pálma, ráadásul erdőt alkotva, ami egyes kutatók szerint már a dinoszauruszok korában is létezett. Az erdőben található pálmák némelyike több száz éves is lehet már. Biológiai szempontból kiemelt helyen van ez az erdő, ezért fokozottan védett és évenkénti égetéssel igyekeznek megfékezni a környéket elárasztó gyomokat.

A visszafele út egész simán is ment volna, ha egyszer csak a kocsi féke nem kezd el rendetlenkedni. Olyanná vált, mintha levegős lenne, és ezért minden egyes fékezés előtt szolidan fel kellett pumpálni a pedállal, hogy fogjon is. Ártatlanul gondoltuk, hogy biztos csak a nagyon rázós út szedte kicsit széjjel, majd ha még holnap is jelentkezik a probléma, akkor szerelő után nézünk. Addig is óvatosan mentünk, mivel így a vészfékezés ki volt iktatva a lehetőségek közül. (és persze reménykedtünk, hogy nem most ugrik elénk egy tehén)

Drysdale-be közel 4 óra alatt meg is érkeztünk, pont ebédidőre, így megkóstoltuk a környék legnagyobb hamburgerjét. 7 nap után nem is esett rosszul egyikőnknek se egy ilyen pompás lakoma.

Ezután jóllakva már nekivágtunk az útnak vissza a Gibb River-re, hogy elérjük aznapi szállásunkat/sátorhelyünket Ellenbrae-ben. Az út nem volt különösebben izgalmas, meg eléggé fáradtak voltunk már a sok zötykölődéstől is már, így örömmel nyugtáztuk, hogy Ellenbrae családias kis kemping. Az első olyan hely volt, ahol fatüzelésű (donkey tank) víztartály volt, benne sok-sok melegvízzel. Ez is nagyon jól tud esni jópár hideg zuhanyozás után! Ráadásul a kényeztetés nem ért itt véget, még fürdőkád is volt, aki arra vágyott. Mi nem mertünk engedni a kísértésnek, mert féltünk hogy nem bírunk kiszállni majd belőle. :) Amúgy az egész vizesblokk nagyon kis nyitott volt, nekem kb a vállamig értek a falak, így aki félti a magánszféráját az ne ebben a kempingben szálljon meg.

Viszont aki itt megáll, akár csak egy rövid pihenőre is, az mindenképpen entsen meg a fogadóház teraszán egy kávét/teát/üdítőt és élvezze a hatalmas boab fa által nyújtott árnyékot és az apró kis álarcos pintyeket, amint csipegetnek az etetőből. Szürkületkor pedig több wallabyt is lehet látni a bekötőúton.

További képek a Gallériában!

Mitchell fennsík

Sep 10th, 2010 by krisz | Comments Off

Reggel a szokottnál is korábban keltünk, még a Nap előtt. Igencsak hűvös fogadott minket, a kempingszomszédok szerint 9 fok volt. Ennek ellenére a tábor már nem volt kihalt, szinte mindehol pakolásztak már az emberek. Mi se húztuk nagyon az időt, hiszen tudtuk, hogy többórányi zötykölődés előtt állunk.

Az első szakaszt, ami 100km volt a Kalumburu úton, bő másfél óra alatt gyűrtük le. Senki se jött szembe velünk, egy pár kósza tehént nem számítva persze. Tudtuk, hogy az útnak ezen fele a jobb állapotú, így igyekeztünk nyomni a gázt amennyire csak lehetett.

A második szakasz már nem ment ennyire simán és gyorsan. Az csak 82 km volt és már 4WD ösvénynek volt minősítve. Nem hazudtolta meg magát, bő két és fél óra alatt jutottunk a végére, néhány rövidebb megállót beiktatva. Sok helyen volt hirtelen meredek emelkedő, majd lejtő, és többször egysávossá szűkült az ösvény. Itt már azért volt forgalom kifelé is, így többször meg kellett állnunk és utat adnunk. Két sárba ragadt túrázóval is találkoztunk,  meg egy helyen még egy munkagép is dolgozott, hogy valami döngölt útszerűséget varázsoljon oda. Szóval izgalmas volt az út, és még egy kölyökdingó is megbámult minket.

Az út végére érve már igencsak dülöngéltünk mi is a sok zötykölődéstől, úgyhogy gyorsan táborhelyet kerestünk magunknak a félvad kempingben. Mivel már elmúlt dél, ezért tudtuk, hogy gyalog már nincs értelme nekivágni a 3+3 órás túrának a vízeséséhez, ezért egy sokkal kényelmesebb és gyorsabb megoldást választottunk. A kemping mellől lehetőség volt helikopterrel felfuvaroztatni magunkat a vízeséshez. Az út nem több 6 percnél és árban is megengedhető. Ezzel máris spóroltunk 3 órát hirtelen! Igazából mindegy, hogy az ember előbb felrepül helikopterrel és után legyalogol, vagy fordítva csinálja. Ugyanis az út mindkét írányban ugyanannyit emelkedik és lejt. Mi csak azért repültünk fel és inkább jöttünk vissza gyalog, mert így nem voltunk időhöz kötve, mivel a helikopterek csak délután 5-ig jártak. (nem kellett várnunk sokat a felfelé repülésre, mivel délben értünk oda, cserébe a lefelé induló gépekre szép sorok vártak)

 

A vízesés gyönyörű volt, megérte minden zötykölődés érte. Egy nagy hibája van csak, hogy tilos benne fürdeni. Egyrészt krokodilokkal fenyegetik a túristákat itt (egyet se láttunk), másrészt pedig ez a vízesés szent hely az aboriginaloknak. Érhető tehát, hogy nem engedik be a túristákat a vízbe. Pedig igencsak jól jött volna egy kis mártózás, mivel aznap is elég meleg volt. Pár kötelező fotó és 30 perc álmélkodás után a világ dolgairól elindultunk mi is a 3 órás túrára vissza a kempingbe. Nem egy könnyű túra, de a növényzet és a környezet annyit változik, hogy szinte időnk se maradt azon jajjgatni, hogy milyen nehéz. Azért az útjelzőket nem árt néha figyelni, mert igen könnyű letévedni az ösvényről. A túra több kisebb és nagyobb vízesést is érint, amelyekben már bátran lehet pancsolni. Két helyen pedig aboriginal sziklarajzokat is felfedezhetünk.

Az egyik legjobb és legérdekesebb hely számunkra a Kis Mertens vízesés volt. A vízesés alsó tavában is lehet fürdeni, de a felső medencéjében sokkal érdekesebb látványban lehet részünk. Sok kis apró sziklamedence, tele csobogó vízzel.

Azonban érdemes a vízesés aljához is leereszkedni, ugyanis akkor be tudunk mászni a vízesés mögé is, ahol egy sziklapárkányon több aboriginal rajzot is találunk. A kutatók szerint egyes rajzok itt már 30ezer évesek is lehetnek! Valami fantasztikus volt ott állni a vízesés mögött és elképzelni, hogy valaha itt emberek éltek, ez alá a sziklapárkány alá húzódtak be, és ezt a gyönyörű vízesést látták ők is.

 

További képek a Gallériában!

Drysdale River állomás

Sep 7th, 2010 by krisz | Comments Off

Reggel, ahogy korábban terveztük, nekivágtunk a Manning hasadékhoz és vízeséshez vezető túrának. Mivel könnyűnek ígérte a néni a boltban ezért lazán indultunk el: kevés vízzel és papucsban. Két út vezetett a hasadék felé. Az egyik keresztül a tavon át úszva hungarocel dobozkába téve az ingóságodat, a másik pedig a tavat megkerülve.

Mi inkább kerültünk, nem tűnt hosszabbnak az se sokkal. Menet közben a képen látható néni férjét is utolértük, aki szintén a körbemenést választotta. Nem volt könnyű az út, mert alig lehetett megtalálni a túrajelzéseket, annyira, hogy a bácsit valahol el is vesztettük és jóval később találta meg kedves feleségét. Ráadásul azt hittük száraz lábbal körbe lehet menni, de ismét legalább térdig-combig merültünk a vízben több helyen is. A susnyás meg össze-vissza kaszabolta a lábszárunkat. De azért körbeértünk és fellélegeztünk, hogy nah akkor ennyi volt. De nem! Eleinte csak azt mondogattuk, hogy a következő szikláig megyünk, és már ott lesz a vízesés, majd eljött az a a pont amikor azzal áltattuk magunkat, hogy már nem lehet messze, már a felén úgyis túlvagyunk.  Még jó másfél órát meneteltünk a hasadék széle felé, tűző napon, sziklákon át, összesen két fa mellett elhaladva, mire megtaláltuk a vízesést, ahova már csak le kellett mászni. De megérte, mert gyönyörű volt a hely! Napokat el lehetne ott tölteni unatkozás nélkül. Csak amikor az ember bekészül egy laza fél-egy órás túrára akkor igencsak zokonveszi, ha ebből 4 órás túra kerekedik ki.

Így egy kicsit késve indultunk el következő szállásunk felé, Drysdale-be. Drysdale River nem egy város, még csak nem is település, hanem egy egyszerű marhatenyésztő állomás. A környéken viszont a legnagyobb ilyen állomás. Hogy ez mit jelent a valóságban: rendelkezik melegvizes zuhannyal a kemping, van egy kisbolt, étterem, lehet tankolni, telefonálni, sőt autószerelő is van, ha kell. Az állomás már nem a Gibb River úton található, hanem annak északi mellékágán a Kalumburu úton. Eddig a pontig csak néha találtuk kicsit rázósnak a földutat, leginkább a sok patakon való átkelés miatt, de elhagyva a Gibb River utat rájöttünk, hogy a komfortnak is vége. A Drysdale River állomás felé vezető 59 km-es szakasz ugyanis annyira erősen ki volt már járva és mosva, hogy olyan volt mintha egy mosódeszkán haladtunk volna. Az ilyen utakban az a szép, hogy ha túl lassan megyünk, akkor még jobban ráz, ha meg túl gyorsan akkor a kocsi darabjaira hullhat alattunk. Azért nem kevés bátor ember volt, aki behúzta ide simán a karavánját, igaz azoknak több óra volt az 59 km. Csak egy kis ízelítő az út állapotából: több eldurrant abroncsot láttunk az út mentén mint tehenet. (és ez egy marhatenyésztő állomáshoz veztő út)

Drysdale River csak a száraz évszakban van nyitva a túristák számára, ugyanis az esős évszakban 5 hónapra víz alatt vannak a bevezető utak. Akkor csak kisrepülőgéppel lehet közlekedni. Népszerű hely amúgy, hiszen ez az utolsó kiépített megálló a Kimberley legnagyobb látványossága előtt, a Mitchell vízesés előtt. (amit amúgy az állomásról induló kisrepülővel/helikopterrel is meg lehet nézni) Nem is bántuk, hogy korán érkeztünk ide, legalább volt időnk kicsit alaposan rendbeszedni magunkat és a kocsit is, meg átgondolni az út további részét. Erősen gondolkoztunk azon, hogy csak berepülünk a vízeséshez, de pár kempingtárssal beszélgetve rájöttünk, hogy kár lenne kihagyni azt a lehetőséget hogy körbejárjuk a saját lábunkon is a tájat. A hezitálást csak az okozta, hogy a vízeséshez az út 5 óra és csak 180 km…

További képek a Gallériában!

A majdnem barlangtúra

Sep 6th, 2010 by krisz | Comments Off

A Nappal keltünk mi is és ezt a szokásunkat az egész út alatt meg is tartottuk. Eleinte persze rosszul esett, de aztán átálltunk rá szépen fokozatosan. Így végülis napi 12 óra világosság jutott arra, hogy kihozzuk a legtöbbet az útból. Nyugat Ausztráliában ugyanis nincs óraállítás, az éjszakai vezetés meg igen veszélyes a kocsi elé ugráló kenguruk és tehenek miatt. (a gyíkokat és kígyókat nem is említem pedig kellene)

Aznapi első utunk Tunnel Creek-be vezetett, ami Ausztrália egyik legrégebbi barlangrendszere. Ez is, ahogy a Windjana hasadék is, még a devon időszakban formálódott. Akkoriban a korallzátony része volt a barlang falát alkotó sziklafal. A barlangot ma pedig 750 méter hosszan be is járhatjuk.

A felfedezéséhez szükségünk lesz egy nagyon jó fényerejű lámpára és vízálló cipőre vagy inkább papucsra. Ugyanis amint sikerült megmásznunk a barlang bejáratát eltorlaszoló embernyi köveket, azonnal vízben találjuk magunkat (néha csak bokáig, néha meg combig). A kiírás szerint érdemes a belépés előtt meggyőződni arról is, hogy nincsenek krokodilok a vízben. (a krokodil szeme világít a sötétben ha rávilágítunk) Ottjártunkkor egy sem volt, így bátran vágtunk neki az útnak. Azonban nagyjából 10 perc bukdácsolás után rájöttünk, hogy a zseblámpáink fénye bizony ide nem lesz elég és visszafordultunk. Mivel már ebben a 10 percben is nagyon szép sztalaktitokat láttunk úgy döntöttünk, hogy beszerzünk egy rendes zseblámpát és visszafelé úton majd beugrunk még ide.

A barlang amúgy a helyi legendákban is kiemelt helyet foglal el. Ugyanis itt bújkált három évig a híres aboriginal gerillavezér Jandamarra az 1890-es években. Akkoriban az európai telepesek még nem tudtak a barlang létezéséről egészen addig amíg fel nem fogadtak egy szintén aboriginal nyomkövetőt Jandamarra megtalálására. A gerillavezért később a barlang bejáratánál lőtték le, fejét Angliába küldték el bizonyítékként és trófeaként, testét pedig a családja temette el egy boab fa belsejében a barlangot körülvevő nemzeti parkban.

A barlang után elindultunk vissza a Gibb River út felé, de utunkat keresztezte egy hatalmas kígyó. Majdnem sikerült belőle laposat csinálni a kocsival, de végülis mindenki megúszta a találkozást. Azonnal megálltunk, hogy pár sztárfotót csináljunk róla, de olyan gyors volt, hogy mire visszatértünk a tett helyszínére már el is iszkolt. Kígyót meg ugye nem követünk a lábszárig érő fűben…

Napi célnak a Mt Barnett kempinget szemeltük ki, de addig is volt pár látnivaló és megmásznivaló. Az Inglis Gap nevü kilátó inkább csak lábnyújtóztatásra volt jó, semmint kilátni, míg a Viktória királynő fejét formázó szikla mellett majdnem elsuhantunk véletlenül. Hosszabb időt töltöttünk azonban a Bell hasadék felfedezésével, ahol először is le kellett ereszkedni a folyómederhez, ami csontszáraz volt. Azon végigsétálva azonban elérkeztünk a Bell vízeséshez, amelynek felső medencéjében meg is mártóztunk gyorsan. Körbejártuk még a vidéket, megnéztük magát a vízesést is, de úgy döntüttönk az aljához már nem ereszkedünk le. Egy nagyobb társaság már úgyis elfoglalta azt. 

Későn érkeztünk meg végül a Mt Barnett melletti kempingbe, ahol a boltos nénitől kaptunk egy kis kézzel rajzolt térképet is a Manning hasadékról és az ott található vízesésről. Könnyű túrának tűnt, másnap reggelre be is terveztük magunknak.

Elérkezett az első tankolás ideje is, ami csak azért sikerült emlékezetesre, mert első alkalommal tankoltam olyan pisztollyal, ami a nagyobbacska (2*90 liter) tartályokhoz lett tervezve. Kapaszkodni kellett bele rendesen, mert olyan sebességgel jött belőle a dízel, hogy majd elrepült. Később találkoztam is olyan utazóval, aki sopánkodott, mert csak normál = lassú kutak voltak a benzinkútnál, és azzal egy örökkévalóságig tart megtankolni.

További képek a Gallériában!

Gibb River út kezdete

Sep 3rd, 2010 by krisz | Comments Off

Első éjszakánkat töltöttük a kocsiban Derby kempingjében. Egészen meglepődtünk, hogy milyen kellemes meleg este volt, de később rá kellett jönnünk, hogy ez kivételes volt, és hogy a hálózsákba muszáj bebújni, hogy ne fázzunk. A kempingtársak se voltak túl kellemesek, igencsak sokáig hangoskodtak, igaz, mi sehova se indulunk már el füldugók nélkül. Ez pedig mégiscsak egy városi kemping volt.

A reggel igen kapkodósan indult, ugyanis egy repülős túrára fizettünk be, amely másfél óra repkedés alatt megmutatja a Buccaneer szigetvilágot és a Derby-t körülvevő árterületeket. Ezt a túrát még előző nap foglaltuk be, hogy nehogy lemaradjunk róla. Nagy meglepetés volt, amikor a szervező elénktolta a mérleget, hogy akkor most mázsálás lesz, hogy kiszámolja a megfelelő kerozinmennyiséget. Érthető volt a dolog, hiszen a gép annyira kicsi volt, hogy a pilótán és a másodpilótán kívül már csak nekünk jutott hely benne.

A repülés fantasztikus volt, senki ne hagyja ki aki arra jár. A Kimberley ezen részét ugyanis vagy csak repülve vagy hajózva lehet megnézni. A túra természetesen érinti a híres Vízszintes vízesést is, amit még gyerekként egy David Attenborough filmben láttam. A vízesést az okozza, hogy az ár-apály ingadozás 12 méteres ezen a vidéken és az egymáshoz közel levő sziklák és szigetek között olyan keskeny a rés, hogy a víztömeg hatalmas erővel zúdul át a réseken. De nemcsak emiatt érdemes felülni a repülőre, hanem amiatt is hogy lássuk az árvidék különböző színeit és felfedezzük a Buccaneer szigetvilág majdnem 1000, többnyire lakatlan szigetét.

 

Derby-t elhagyva lefordultunk a Gibb River út felé, ami a Kimberley egyik fő útvonala és ami teljes hosszában földút. Ezt a közel 660 km hosszú utat annak idején a pászotorok taposták ki, akik a marháikat ezen az úton terelték a kikötőkbe. Az út mindkét oldalán ma is jelentős legeltetés folyik, közel 60ezer marha otthona a Kimberley. Óvatosan is kell miattuk vezetni, ugyanis előszeretettel ugrálnak a kocsik elé. De nemcsak miattuk kell óvatosnak lenni, hanem az utat is figyelni kell, mert helyenként igencsak rázóssá válik. A Gibb River út ugyanis november és március között víz alatt van, de nem ritka, hogy csak májusban válik járhatóvá a túristák számára. Igen jelentős az ún. road train-ek forgalma is itt, amik hatalmas kamion monstrumok 3 pótkocsival maguk mögött. Nemcsak hogy megelőzni nehéz őket, mivel átlagosan 53 méter hosszúak, hanem iszonyatosan nagy port is csapnak. Ráadásul nem ritka, hogy a hátsó pótkocsi kileng, így téve még félelmetesebbé a mögöttük való haladást és az előzést. Csak egy jó tanács erre az útra: a lámpát mindig kapcsold fel, hogy lássank téged a porfelhő mögött!

 

A Windjana hasadék és kemping volt az aznapi célunk és szállásunk. Délután értünk csak oda, és igen hezitáltunk, hogy nekivágjunk-e a 3.5 km hosszú hasadéknak, ugyanis 6 óra előtt már sötétedett is. De kempingtársaink noszogatására elindultunk, igaz nem tudtunk végigmenni mégse, de nem lehettünk már messze a végétől. Ezek a sziklák a devon időszakban, nagyjából 330 millió évvel ezelőtt kezdtek el formálódni. Akkor még tengervíz alatt volt, amiről számos megkövesedett lelelt is tanúbizonyságot tesz a hasadék falán. Később a Lennard folyó vájta ki a hasadékot, ami a száraz évszakban teljes hosszában bejárható. A hasadék mentén végig csörgedezik egy kis patak, ami több édesvizi krokodilnak is otthont ad. Érdekes volt úgy sétálni a patak egyik oldalán a 100 méteres hasadékfal mentén, hogy a másik oldalt ott sütkéreztek a krokodilok. Szerencsére ezek az édesvizi fajták nem területvédőek és agresszívek, de azért a fürdőzés nem ajánlott itt.

További képek a Gallériában!

Irány Derby

Sep 2nd, 2010 by krisz | Comments Off

Álmosan indult a napunk, de a tv bekapcsolása után igen hamar kipattant a szemünk. Ugyanis éppen egy reggeli főzőműsort sugároztak, aminek a címe “Catch & Cook” (Kapd el és főzd) volt. Aboriginal emberkék mutatták be, hogy hogyan kell egy denevért rendesen elkészíteni. Először is szükséged lesz egy márványgolyóra és egy csúzlira. Mivel ezek a nagy fajta gyümölcsevő denevérek jól hallanak és jól is látnak sajnos, ezért igen nehéz megközelíteni őket és elkapni, de a csúzlis megoldással ez természetesen simán megy. Miután lecsúzliztál egy denevért a fáról rakj egy nagy tüzet. Dobd rá a denevért úgy ahogy van, és addig égesd rajta amíg olyan jó kis szenes nem lesz kívülről. Utána bontsd ki a hasánál, szeleteld fel a húsát, ízesítsd chilivel. Fogj egy lapos kenyeret, tégy rá pár szelet chilis denevérhusit, szórd meg egy kis friss káposztával és kész is! Jóétvágyat hozzá!

Azóta láttunk a Catch & Cook-ból másik epizódot is, amiben varánuszt sütöttek. Kitalálod azt hogyan kell? Fogd meg a varánuszt, rakj egy nagy tüzet és addig süsd-pörköld rajta, amíg szenes nem lesz kivülről. Aztán ízesítsd chilivel…

Szóval egy ilyen ébresztő után igazán nem esett nehezünkre elmenni a Britz autókölcsönzőbe és felvenni a kocsit, ami a következő napokban nemcsak transzport eszközünk, hanem házunk is volt. Ez megint egy órás program volt, már kezdjük elfogadni, hogy ebben a kölcsönzőben semmi sem történik gyorsan. Szerencsére egy biztosításra is rábeszéltek minket, amit mi nem akartunk igazából, de a túra végén mégiscsak koccintottunk a néni egészségére, amiért eladta nekünk.

Első utunk a legközelebbi boltba vezetett, ahol feltankoltunk mindenféle friss és tartós élelmiszerből, mivel tudtuk, hogy a következő 700-1000km-en csak alap dolgokat fogunk tudni beszerezni. Ezután elindultunk felfedezni Broome azon részeit, amit gyalog nem tudtunk megközelíteni.

Első állomásunk a Gantheaume Pont volt, ahol nemcsak érdekes szél- és vízvájta vörös sziklákat találhatunk, hanem 120 millió éves dinoszaurusz lábnyomokat is. Sajnos ezek a nyomok, csak extra alacsony vízállásnál láthatóak a hasadék aljánál, ami csak 4-6 hetente következik be. Nekünk is be kellett érni a lábnyomok másolatával, de ez semmit se vesz el a hely szépségéből.

 

Következő megállónk a Cable part volt, ami egy 22 km hosszú fehérhomokos tengerpart. Broome legtöbb szállodája természetesen erre a területre koncentrálódik, ugyanígy a túristák száma is. Mivel mi még a szezon előtt voltunk, ezért tömeg sem volt, bár azért nehéz elképzelni, hogy egy ekkora partszakaszon valaha is lenne zsúfoltság.

Mivel már viszketett a talpunk egy kis kalandozás után, úgy éreztük egyelőre ennyi elég is volt Broome-ból, ami kimaradt azt majd a túra végén bepótóljuk. Elindultunk következő állomásunk Derby felé. Az út nem annyira hosszú, 220 km, teljesen betonozott úton. Nem is túl érdekes és sok kanyar sem található rajta. A táj lassan változik, az apró eukaliptusz erdők között fel-felüti fejét ezt a vidéket igencsak meghatározó boab (ausztrál majomkenyérfa) fák jelenléte és pár termeszvár is. Ahogy egyre közeledtünk Derby felé úgy sűrűsödtek a boab fák is, de azért ne erdőket képzeljünk el.

A boab fa igencsak magányos teremtés és teljesen úgy néz ki, mintha valaki szórakozásból fejjel lefelé ültette volna be. Jellegzetes pocakos, üreges törzse képes vizet raktározni, amit vész esetén meg is lehet inni. Gyümölcse is ehető, az aboriginalok lisztté őrölve fogyasztották. Ez a fajta majomkenyérfa a világon csak ezen a vidéken található meg. Sajnos buta helyi- és túristaszokás, hogy páran a nevüket a fa törzsébe vájják, mivel azt sosem vedli le. Amúgy lombhullató fa, ami nem nagyon jellemző az ausztrál őshonos fákra.

Derby közelében található egy híres boab fa, aminek törzsét az 1890-es években a fehér emberek börtönként használták. A Kimberley térség partjainál ugyanis már ezekben az években is jelentős gyöngyhalászati tevékenység folyt, amire nemcsak japán és kínai szerencsevadászok érkeztek, hanem fehér emberek is. Ők viszont úgy gondolták, hogy sokkal egyszerűbb az igencsak veszélyesnek számító gyöngyhalászatot rabszolgákkal elvégeztetni, így a körényeken élő aboriginal törzsekből elhurculták az erős férfiakat. Útközben pedig ezekbe a boab börtönökbe zárták őket.

Derby nagyvárosnak számít ezen a vidéken a maga 3500 lakosával. Két dolog miatt vált híressé. Az egyik, hogy a Kimberley térség repülő-orvos szolgálatának a központja lett, a másik pedig, hogy itt lehet megfigyelni Ausztrália legnagyobb ár-apály ingadozását, ami 12 méteres is lehet. A kisvárosi életet igyekeznek mindenféle mókával feldobni a túristák számára, így vasárnap esténként rák verseny van a helyi kikötőben, ahol a versenyzőket később licit során meg lehet venni és enni. Sajnos mi lekéstük a versenyt, már csak a licitre értünk oda.

További képek a Gallériában!

Érkezés Broome-ba

Sep 1st, 2010 by krisz | 1

Ezt a túrát már tavaly kigondoltuk, amikor a Kakadu Parkban jártunk és a helyi időjárásnak megfelelően júniusra időzítettük. Ugyanis a Kimberley térség már a trópusi övben fekszik, így nyáron csapadékos, télen pedig száraz évszakokra lehet számítani. Mivel a túra nagyrésze földúton zajlott ezért már májusban elkezdtük nézegetni a helyi útlezárásokat, hogy merre fogunk tudni menni és merre nem. Nagy szerencsénk volt, ugyanis már júniusban minden utat megnyitottak és járható volt négykerékmeghajtású járművek számára is. Később láttuk csak a hírekben, hogy a hazaérkezésünk után alig két héttel olyan váratlanul nagy csapadékmennyiség zúdult a területre, hogy pár túrázó a térség belsejében rekedt, jópáran pedig nem tudták megnézni a fontosabb látnivalókat, mivel több utat ismét lezártak a vízátfolyások miatt.

Csak hogy a Kimberley térség távolságát érzékeltessük, elmondjuk, hogy a repülőút 5 órás volt a legközelebbi nagyvárosba, ami Broome volt. Nagyváros alatt itt azt kell érteni, hogy közel 12ezer lakossal rendelkezik, ami a csúcsszezonban (július-augusztus) akár háromszorosára is duzzadhat. Az első olyan ‘nagyvárosunk’ volt, ahol egyetlen egy felhőkarcolót se találtunk és mint olyan, városközpont se volt igazából.

Melbourne után kicsit furán éreztük magunkat Broome-ban. Nemcsak azért mert leszállva a repülőről 30 fok fogadott bennünket, ami a Melbourne-i télhez képest igencsak kellemes volt, hanem mert a város képét leginkább a jellegzetes vörös föld határozta meg. Ahogy róttuk az utcákat és ismerkedtünk a hellyel egyre inkább nőtt bennünk az a gondolat, hogy a világ végén vagyunk. Lehet hogy bántó az ott élők számára de nem mondanám, hogy Broome kifejezetten szép város. Rendezetlen és szemetes inkább. Elhagyatott és félelmetes, amiért több italboltot látni, mint rendes élelmiszer üzletet. A helyi őslakosok jelenléte is igen erős és ők többnyire csak lézengtek a város utcáin és partjain vagy ittak valami fa alatt ülve. Kiváncsian vártuk, hogy milyen érzésekkel fogunk visszatérni ebbe a városba a 14 napos túra végén.